Amikor megszülettem, a Külső Vásártér még valóban vásártér volt. Ma már
csak bevásárlóközpont, hatalmas útkereszteződés és buszpályaudvar. Azért mondom, hogy
csak, mert örökre eltűnt onnan valami, ami évszázadokig létezett. Persze ez nem baj, így kell lennie. Ma a piac már mást jelent.
De néhány évtizeddel ezelőtt, ez a vásártér nyüzsgött a kofáktól, a lovasszekerektől, a mézeskalácsosoktól. Nem csak terményvásár volt ez, hanem kirakodóvásár is. Seprűk, kések, fonott kosarak, zsíros bödönök, bőr- és gumicsizmák, miden, amit csak el lehet képzelni. Még festményeket is lehetett kapni. Sokan pingáltak annak idején, aztán kipakolták, és eladták. Anyám is vett egy-két ilyen képet. Fizetett értük vagy ötven forintot. Még azt sem tudjuk, hogy ki festette. Mindig azt mondta: "Ezeket a giccseket a Külső Vásártéren vettem." Még valahol a pincében a kacatok között talán megvannak.
A nyüzsgő forgatagban mindig ott voltak a jövendőmondó cigány asszonyok, akik pár fillérért bárkinek megjósolták a boldogságot. Anyám kedvelte őket, sosem sajnálta azt a pár fillért. Egy alkalommal, nem sokkal a születésem után befektetett a babakocsiba, és elsétált a piacra. Késő ősz volt, és én békésen aludtam a sok takaró alatt. Egyszer a tömegből odalépett a babakocsihoz egy asszony, bő szoknyában, rózsás fejkendővel. Lerántotta rólam a takarókat, aztán jajgatni kezdett: "Gyönyörű ez a gyerek, de sok öröme nem lesz benne." Gyorsan visszadobta rám a takarókat, sarkon fordult, és amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt a tömegben.
Anyám nevetve mesélte el nekem ezt a történetet, de arról nem beszélt, hogy abban a pillanatban mit érzett, mit gondolt. Azt tudom, hogy senkit sem szeretett nálam jobban.
Rég meghalt. Nem volt még öreg. Azóta kutatok az emlékeim között...van-e valami okom a bűntudatra.