Játék a szabad akarattal

Gimnáziumi éveimet tapostam. Egy esős őszi napon hazaérve az iskolából az esernyőmet bedobtam a fürdőkádba, hogy lecsöpögjön, és berontottam a nappali szobába.
- Szia anyu! - kiáltottam.
- Szia drágám! - válaszolt.
Furcsának, idegennek éreztem a hangját. Fáradtan üldögélt kedvenc karosszékében, lábát feltámasztotta, kávét kortyolgatott és úgy tűnt, hogy erősen töpreng valamin.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nem. Nincs - válaszolta.
- Akkor?
- Tudod, amikor kislány voltam, egyszer az udvaron játszottam három kiscicával. Amerre a kezemet vittem, arra fordultak ők is. Ha jobbról húztam meg a farkukat, akkor arra kezdtek forogni, ha balról húztam meg, akkor arra. A cicák nem foglalkoztak velem, csak forogtak össze-vissza, és a végén teljesen kimerültek. Arra gondoltam, hogy mi van, ha velünk így játszik valaki, vagy valami, mi pedig rohangálunk körbe-körbe, amikor megkapjuk a jelet.
- Hát, nem tudom, én ezen még sohasem gondolkoztam.
- Majd fogsz, szívem. Majd fogsz.

Olyan régen történt ez. Nem is tudom, hogy harminc egynéhány év elmúltával miért is jutott eszembe.
Talán azért, mert annyi minden van már a hátam mögött. Annyi döntésemet kell utólag végiggondolnom. Néha teljesen váratlanul törnek elő olyan gondolatok, hogy tényleg magam hoztam a döntéseimet? Tényleg a szabad akaratból fakadtak? Van-e egyáltalán olyan, és honnan tudom, hogy a meghozott döntéseimből legalább egy a szabad akaratból született, és hogy melyik volt az? Az amelyikkel elégedett vagyok, vagy az, amelyikkel nem?
Vagy csak megkaptam a jelet, és forogtam össze-vissza, mint a macskák?

Valentin nap

Édesanyámat Amerikában fertőzte meg a Valentin nap úgy 30 évvel ezelőtt, amikor látogatóban járt a nagybátyámnál. Akkora felhajtást csináltak ezen a napon, hogy anyám sem tudta kivonni magát a hatása alól. Ekkor küldte nekem haza ezt a lapot.

Se azelőtt, se azóta nem kaptam senkitől semmit Valentin napra. Nekem nem is fontos ez a nap. Nem igazán érzem jelentőségét, de ez az egy Valentin napi képeslap nagyon fontos, és kedves a szívemnek.

Készítette: Hallmark

Téli álom

Minya néni, az öreg handlé

Kicsi gyermekkoromból még nagyon halványan emlékszem a régi debreceni Zsibogóra, a Zsibire, a mi kis bolhapiacunkra.
Még a KGST-piac előtti korszakából, amikor még igazán ócskapiac volt, és kétszer volt nyitva egy héten.
Aki máshonnan költözött Debrecenbe, még a nevét is undorítónak találja.
Én tősgyökeres debreceni vagyok, sok generációra visszamenőleg, az én életemnek elengedhetetlen része a Zsibi. Persze kétségtelen, hogy ahogy kinéz... az borzasztó.

Valamikor régen, még fénykorában, anyám, és a családom sok tagja szeretett kimenni vásári napokon, mert sokszor igazi kincsekre lehetett bukkanni. Régmúlt időket idéző, jobb  napokat látott családi örökségek darabjaira, képekre, csipkékre, porcelánokra hímzésekre, réz tárgyakra, és még sorolhatnám.

Néha eszembe jut Minya néni, az öreg handlé. Ócska holmik gyűjtögetéséből és eladásából élt. Szerintem már születésem előtt járt hozzánk, és már akkor is öreg volt.

A tavasz, és az ősz mindig elhozta hozzánk Minya nénit.
Amikor az első tavaszi, napsugaras reggel beköszöntött, anyám mindig megjegyezte:
- Itt a jó idő. Nemsokára megjön Minya néni is - és hozzálátott feltúrni a szekrényeket használt, kopott, kinőtt holmik után.
És az öreg handlé mintha csak tudta volna, néhány napon belül meg is érkezett. Kávéztak, elmeséltek egymásnak mindent, ami ősz óta történt, ismerősökről, családról, esküvőről, születésről, temetésről.
Minya néni megvárta még az ebédet is. Míg falatozott megállapította, hogy már megint milyen nagyot nőttem.
Aztán összepakolták a régi holmikat, ő pedig vitte a Zsibogóba eladni. Egy héttel később hozta a pénzt, és elszámoltak. Mindketten jól jártak.
Aztán egy ideig nem láttuk.
Ám amikor az első sárga leveleket lefújta a kora őszi  szél a fákról, anyám ismét kipakolta a szekrényeket használt cipők, ruhák, övek, táskák, kalapok, egyebek után kutatva. Néha arra gondoltam, hogy nekünk nincs is ennyi használt ruhánk. De anyám úgy intézte, hogy legyen.
Minya néni jött, kávézott, mesélt, ebédelt, összepakolta az ócska holmit, és egy héttel később elszámoltak.
Aztán elvitte az őszi szél ... egészen tavaszig.

Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor az első tavaszi napsugárral nem érkezett meg Minya néni. Sem az őszi széllel. Sem soha többé.
Mióta az eszemet tudom, mindig járt hozzánk. Hozzá tartozott az életünkhöz. Azt hiszem az utolsó handlék egyike volt, ha nem az utolsó. Egy korszak ment el vele.

A debreceni Zsibogó életében nemsokára beköszöntött a KGST-piac, a modern seftesek korszaka. És a Zsibi elveszítette azt a régi "romantikáját".