Oldalak

Rendszeres olvasók

2011. március 20., vasárnap

Száz éves képeslapok - 1. rész

Hihetetlenül érdekes kalandokban lehet része az embernek, ha egyszer úgy dönt, hogy felmegy a padlásra, vagy lemegy a pincébe, ahol több generáció által összegyűjtött lim-lom van felhalmozva.
Így jártam én is.
Régi iratok, fotók, képeslapok között turkáltam órákon át, amikor egy befőttes gumival összefogott papírköteg került elő az egyik dobozból, ami a dédanyám halála után került hozzánk, úgy ötven évvel ezelőtt. Én sosem bontottam ki ezeket a dobozokat, és soha nem láttam ezeket a képeslapokat. Azt sem tudom, hogy azok, akik feladták, és akiknek feladták, kik voltak. Lehet, hogy nagyon távoli rokonok, akiket már az édesanyám sem ismerhetett, és ezért nem hallottam róluk. Nem tudom. A lényeg az, hogy egyszer csak ott volt a kezemben egy köteg majdnem száz éves képeslap. 1909 és 1938  között írták őket. És a negyvenes évekből is van egy-kettő. Remélem, hogy ennyi idő távlatából már senki sem sértődik meg, és nem számít levéltitok megsértésének, de én bizony elolvastam ezeket a képeslapokat.
Ahogy ott fenn a padláson olvasgattam, egyszer csak úgy éreztem magam, mint Aliz, amikor Csodaországban találta magát. Már nem a padláson voltam, hanem a múlt század elején, egy másik világban, egy másik életben.
Jómódú polgárcsaládok élete elevenedett meg ezekben a rövid üzenetekben.

Raphael Tuck and Sons oilette: "By the summer sea"
















Az 1909. augusztus 19-én íródott képeslappal nagyságos és tekintetes Sz. I. úrnak kívántak boldog születésnapot, aki akkor éppen a Kovászna megyei Zágonban tartózkodott.

A képeslap a híres Raphael Tuck műhelyében készült. Tuck Kelet-Poroszországban született 1821-ben, majd 1865-ben Angliába emigrált feleségével és hét gyermekével. Első üzletét 1866-ban Londonban nyitotta, amely egy képkeretező műhely volt, ahol egyben bútorokat is árult.
Néhány év múlva három fia is belépett az üzletbe, és elkészítették első karácsonyi üdvözlő lapjaikat.
1900-ban megjelentek az amerikai piacon, és irodát tartottak fenn New-Yorkban. A képeslapokat amerikai művészek tervezték, és Németországban, Szászországban és Angliában nyomtatták.
Milyen rettenetes, és kissé ironikus is egyben, hogy miközben világszerte Tuck üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak az emberek, 1940-ben az egyik nagy londoni légitámadásban megsemmisült az egész Tuck-műhely, benne az összes felbecsülhetetlen értékű alkotással.

Érdekes... csak most, hogy ezt a bejegyzést írom, és utána néztem egy kicsit a történetnek, most tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen képeslap van a birtokomban. Most először érzem azt, hogy részese vagyok valaminek, ami tulajdonképpen kívül esik az én személyes kis életemen. Ez az egyszerű kis képeslap összekapcsol régmúlt eseményekkel, régmúlt életekkel, és egyben azokkal a ma élő emberekkel is világszerte, akiknek szintén van otthon egy-egy ilyen régi képeslapjuk, ami összekapcsolja őket saját múltjukkal, és ugyanakkor velem is, anélkül, hogy tudnának róla. Olyan kicsi lett a nagyvilág, miközben az én világom hirtelen kitágult...

Ez egészen felvillanyozott, és most már biztos, hogy amennyire időm engedi, folytatni fogom a sorozatot, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi képeslap milyen titkokat fog felfedni előttem? Remélem, hogy ti is élezni fogjátok az időutazást.

2011. március 5., szombat

Gyökerek

Az a történelem, amit a tankönyvekből tanultam, valahogy nem mindig egyezett meg azzal, amiről a  nagyapám mesélt. Furcsa tudathasadásos állapot volt ez, de azt kell mondanom, hogy jól megfért egymással a két történelem.
Soha nem kevertem össze a kettőt.
Az iskolában eszembe sem jutott, hogy a családi emlékezetben élő történelmet mondjam el, amikor feleltem. Ugyanakkor soha egyetlen másodpercig sem kételkedtem abban, hogy a múltbeli eseményekről az igazságot a nagyapámtól hallom. Ugyan ki mástól?!
Azt is tudtuk, hogy más családokban is volt egy hivatalos történelem, meg egy otthoni, családi történelem. A soha nem felejtő családi emlékezetet "pártunk és kormányunk" sehogy sem tudta kitörölni. Pedig igyekezett.
Nem tudom, hogy a még meg nem született unokáimnak majd ki, és mit fog tanítani a huszadik századról és jelen korunkról.
Azt viszont tudom,  hogy én ugyanúgy életben fogom tartani a családi emlékezetet, mint a nagyszüleim, hiszen enélkül egyszerűen gyökértelenek vagyunk. Ezeket a gyökereket pedig nem téphetjük el, mert nem áll módunkban újakat ereszteni.