Az idei szeptember csodálatos. A strand nyári nyitva tartásának utolsó napján is gyönyörű idő volt.
Amikor felhúztam a redőnyöket, és a házat elárasztotta a reggeli napfény, különös, boldog érzés fogott el. Nem szabad ma itthon lenni.
"Mit szólsz egy jó kis délelőtti úszáshoz?" - kérdeztem magamtól. ... "Igen! Remek lesz."
A szeptemberi délelőtt azzal az előnnyel jár, hogy a gyerekek már iskolában vannak, a szabadságolásoknak vége. Csendes és nyugodt volt a medence környéke. Kevesen voltak kint.
Lassan merültem bele a vízbe. Olyan tiszta volt, olyan hideg, olyan kék. A napfény ezüstösen csillogott az apró hullámokon, amiket egy-két úszó keltett.
Ahogy megszoktam a hideget, lassan tempózni kezdtem. Minden egyes tempónál, amikor a fejemet kiemeltem a vízből, éreztem az arcomon a napsugarakat, láttam a kék eget, és a medencét körülvevő hatalmas fákat.
A víz, a nap, a kék ég, a fák... Minden egyes tempónál csak ezt láttam. Az idő mintha nem is létezne. Varázslatos volt, megnyugtató, gondolattalan.
Az egész napomat beragyogta ez az élmény.
Csak hallomásból tudom, hogy milyen állapot a meditáció, soha nem próbáltam, de szerintem ez az volt.
Én legalábbis ilyennek tudom elképzelni.