Beléptem a házba, és megtorpantam. Egy villanás volt csak, egy múló érzés, egy hangulat. Valami, ami ismerős volt, amit már régen éreztem, és lehet hogy többé nem is fogom érezni. Olyan volt, mint amikor a rohanó patak körbetáncolja a köveket, a fák vízbe nyúló gyökereit, aztán tovább rohan, a kövek és a fák pedig maradnak. Ilyen volt az érzés. Jött a semmiből, körülölelt, aztán elillant, és én maradtam.
Jó volt. Furcsa kis hiányérzet maradt utána, ami egy pillanatra elszorította a torkomat. Aztán ez is elmúlt, és én futottam tovább dolgaimat intézni.
A lefőtt kávé illata. Ami hirtelen megcsapta az orromat, amikor betoppantam a házba. Az tette.
Nem a reggelente rutinszerűen felkészített, és sietve lehajtott, nem a munkahelyen hangos röhögések között megivott, és nem a vásárlás közben a kávéházakban elkortyolt pihentető kávé illata.
Ez a régi idők illata volt. Amire vasárnaponként felébredtem. Anyám még pongyolában elkészített kávéjának illata. Mire én is előbújtam a szobámból már ott gőzölgött az asztalon, apró porcelán csészében, forrón, feketén, mellette cukorral, tejszínhabbal, aprósüteménnyel.
Azok a régi ráérős vasárnap reggeli kávék ... Azon tűnődöm, hogy már a kávéillat sem a régi? ... Dehogynem. Csak nem akkor, nem ott, nem úgy. ... De a kávé illata ugyanaz marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése