Oldalak

Rendszeres olvasók

2012. január 1., vasárnap

A kályha melege

Központi- és gázfűtéses korunkban sokaknak fogalmuk sincs arról, milyen érzés egy jó meleg kályha mellett üldögélni. Én magam is gázfűtéses társasházi lakásban nőttem fel, de egészen kicsi gyermekkoromból vannak halvány emlékeim a kályha melegéről. Amíg együtt laktunk a nagyszüleimmel, hideg téli reggeleken sokszor ébredtem a szeneslapát hangjára, ahogy nagypapa beletolta a szenes vödörbe, telemerte szénnel, majd bedobta a kályhába. És ezt néhányszor megismételte.
Én csak az orromat dugtam ki a dunna alól, és vártam, hogy felmelegedjen a szoba. A konyha felől finom  illatok áradtak. Nekem készült a reggeli kakaó kaláccsal, a felnőtteknek a szalonnás rántotta vagy a sült kolbász teával. Csodálatos illata van a gyerekkori kakaónak.
Már régen elfelejtettem ezt a hangulatot. Most azonban ismét egy olyan házban élek, ahol a ház egy részét kályhával fűtjük. Semmihez nem hasonlítható az a meleg, otthonos, biztonságos érzés, amit a kályha melege ébreszt bennem.
Mint kényelemhez szokott ember, először nagyon idegenkedtem a tüzeléssel járó kora reggeli tevékenységtől, de idegenkedésem alaptalan volt. Élvezem ezt a műsort. Ahogy meggyullad a fa, égni kezd a tűz és hamarosan melegedni kezd a kályha is. Többnyire csak én vagyok még ébren a házban. Főzök egy jó kávét, és a lobogó tűz mellett kényelmesen megiszogatom.
A mai reggelen egyszer csak a távoli múltból felderengett a réges-régen elfelejtett gyerekkori emlék, a szeneslapáttal, a kakaóillattal és a nagyszüleim nagy fehér kályhájának semmihez sem hasonlítható melegével.


2011. szeptember 29., csütörtök

Meditáció

Az idei szeptember csodálatos. A strand nyári nyitva tartásának utolsó napján is gyönyörű idő volt.
Amikor felhúztam a redőnyöket, és a házat elárasztotta a reggeli napfény, különös, boldog érzés fogott el. Nem szabad ma itthon lenni.
"Mit szólsz egy jó kis délelőtti úszáshoz?" - kérdeztem magamtól. ... "Igen! Remek lesz."

A szeptemberi délelőtt azzal az előnnyel jár, hogy a gyerekek már iskolában vannak, a szabadságolásoknak vége. Csendes és nyugodt volt a medence környéke. Kevesen voltak kint.
Lassan merültem bele a vízbe. Olyan tiszta volt, olyan hideg, olyan kék. A napfény ezüstösen csillogott az apró hullámokon, amiket egy-két úszó keltett.

Ahogy megszoktam a hideget, lassan tempózni kezdtem. Minden egyes tempónál, amikor a fejemet kiemeltem a vízből, éreztem az arcomon a napsugarakat, láttam a kék eget, és a medencét körülvevő hatalmas fákat.

A víz, a nap, a kék ég, a fák... Minden egyes tempónál csak ezt láttam. Az idő mintha nem is létezne. Varázslatos volt, megnyugtató, gondolattalan.
 Az egész napomat beragyogta ez az élmény.

Csak hallomásból tudom, hogy milyen állapot a meditáció, soha nem próbáltam, de szerintem ez az volt.
 Én legalábbis ilyennek tudom elképzelni.

2011. augusztus 18., csütörtök

Üdv mindenkinek!

Nemsokára visszatérek, és végigböngészem összes kedvenc blogomat. Kíváncsi vagyok, hogy mi minden történt nálatok az elmúlt egy-két hónapban.
Addig is további szép nyarat mindenkinek.



2011. május 8., vasárnap

Száz éves képeslapok - 3. rész


















Régi képeslapjaim egy újabb darabját teszem közé.

Az 1910-es év múló nyarát idézi ez a lap. Nagyságos Sz-né úrnőnek írja a barátnője, aki roppant módon sajnálkozik, amiért nem tudtak találkozni. Sz-né úrnő ugyanis átutazóban járt feléjük és nem látogatta meg kedves barátnőjét, akit ez szomorúsággal tölt el. Ugyanakkor reméli, hogy nagyságos Sz-né hamarosan ellátogat hozzájuk, mert egy ideig az "alsó Villában" tartózkodnak.
Elképzelem azokat a régi családi rezidenciákat, amikről mi egyszerű emberek már csak regényekben olvashatunk. Ahol egy-egy nyaralásra, vagy telelésre összegyűlt a család, a közeli és távolabbi rokonok, akik egyébként nemigen találkoztak egymással.
Sógorok, sógornők, testvérek, unokatestvérek, apák, fiúk,  anyák, lányok, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokák... Sikeresek, és fekete bárányok. Mert tudjuk, hogy a sikeres törtetők mellett minden családban vannak fekete bárányok, bohémek, könnyelmű életművészek. Mindenki menekülni próbál előlük, mert attól félnek, hogy anyagi természetű gondjaikkal éppen hozzájuk fordulnak, és senkinek sincs kedve a fekete bárány adósságait kifizetni. Persze ezek a vonzó és szeretetre méltó bohémek mindig találnak egy nagybácsit vagy nővért vagy nagyanyát aki elnéző mosollyal kihúzza őket a slamasztikából.
Ezt persze a család "jóravaló" tagjai roppant módon helytelenítik. Ebből aztán kitörnek a nagy összeveszések.

A családi villában eltöltött nyaralás vagy telelés elmúltával mindenki megy a maga dolgára. Némelyek jó érzéssel távoznak, némelyek megfogadják, hogy "soha többé közös családi vakációt..."
De amikor eljön a következő nyár, vagy tél, mindenki, újra ugyanott.
Mert legyen bármilyen is, a család az család. Nincs semmi, ami ehhez fogható lenne.

2011. április 28., csütörtök

Kertem tavaszi pompája

Hát, ez a tél is véget ért. Végre.

Bevallom, én nem vagyok valami nagy kertész. A növények jó részének a nevét sem tudom. Arról sincs fogalmam, hogy a kertben mikor mit kell csinálni. Szerencsére a természet nélkülem is jól elboldogul. Pontosan tudja, hogy mi a dolga. Én pedig csak gyönyörködöm.



  
Imádom a kövek között élő kis apróságaimat








































 
Minden télen azért drukkolok, hogy a tulipánfa bimbói el ne fagyjanak. 
 




Gyönyörű sárga  boglárkám egész nyáron virágzik. Hűvös, árnyékos helyen van, és szerintem azt hiszi, hogy mindig tavasz van. Ezt csak azért gondolom, mert a városban máshol nem nagyon látom, hogy egész nyáron annyira virágoznának, mint nálam.
























































"Lila Ákác". Évekig azt hittem, hogy el fog pusztulni, de nagyon makacs. Úgy néz ki, hogy megmarad.

2011. április 12., kedd

Vigyázni kell a fogadalmakkal

Vannak az életben nagyon válságos, nagyon súlyos, nagyon fontos pillanatok. Olyan pillanatok, amikor bármit teszünk is, nem vagyunk képesek úrrá lenni a gondon. Olyan pillanatok, amikor minden tőlünk telhetőt megtettünk, és már nem maradt más választásunk, mint egy rajtunk kívül és felül álló hatalom kezébe adni a sorsunkat, és könyörögni a megváltásért. Hívhatjuk akár Istennek is. Ilyenkor jön a fogadalom, a felajánlás, cserébe a segítségért.
A súlyos válságok így vagy úgy, jól vagy rosszul, de mindig megoldódnak. És miután elmúlt a vész, ott maradunk a fogadalmunkkal, amit a helyzet rendeződésével többnyire elfelejtünk, mert a fogadalmak megtartása mindig kényelmetlen.
Pedig nem biztos, hogy jól tesszük. Mi van akkor, ha azt a segítséget amit a bajban kaptunk, esetleg az élet másik területén, visszaveszi az a befolyásolhatatlan, rajtunk kívül álló hatalom?
Már ha egyáltalán hiszünk benne, hogy van ilyen láthatatlan erő. Mert ha nem hiszünk benne, akkor maga a fogadalom is értelmetlen. Normális ember nem kér segítséget olyan hatalomtól, és nem tesz fogadalmakat olyan hatalomnak, aminek a létezésében nem hisz.
Ámbár, ha egyszer megtettük azt a bizonyos fogadalmat, akkor nem kellene mégis megtartani? Igaz, hogy ha nem hiszünk abban a bizonyos fölöttünk álló, befolyásolhatatlan hatalomban, akkor abban sem hiszünk, hogy van valahol valami, ami számon tartja, és számon kérheti a fogadalmat.
Ha ebben nem hiszünk, akkor talán joggal gondolhatjuk, hogy senki és semmi nem tudhatja, hogy tettünk egy fogadalmat, tehát nem is kell komolyan venni....Senki és semmi nem tudja... csak mi. Bizony ..., mi tudjuk. És ha úgy gondoljuk, hogy azokat a fogadalmakat nem kell komolyan venni, amikről csak mi tudunk, akkor nagyot tévedünk.
Ha nem vesszük komolyan a saját fogadalmainkat, akkor saját magunkat nem vesszük komolyan. Igaz, ezt nem fogja rajtunk számon kérni senki.
Vagy mégis...? Soha sem tudjuk meg, hogy véletlenül mennek-e néha rosszul a dolgaink, vagy a sors éppen kiegyenlít valamit a múltból..., valamit, ami még nem került elszámolásra, mert nem vettük komolyan, és lezáratlanul hagytuk a számlát.

2011. április 5., kedd

A búcsú hangja

Egyetlen olyan hangot ismerek, amit nem tudok rosszullét nélkül elviselni. A koporsó tetején koppanó, dübbenő föld hangját.
Biztosan sokféle hangja lehet a búcsúnak. De ez olyan végleges, olyan visszavonhatatlan. Nem segít rajta az emlékezés. Akinek csak az emléke van itt, az nincs itt. Egyszerre a kettő nem lehetséges. Nem lehet itt egyszerre az elmúlt hangulatok és pillanatok emléke, és a testi való. Ezek csak külön működnek.

És az a hang... minden dübbenés távolabb és távolabb visz. Annyi mindent kellett volna még megbeszélni, megkérdezni, de nem várta meg. Amit senki mástól nem tudok megkérdezni, azt már soha nem fogom megtudni. Elmúltak azok a pillanatok, amikor még lehetett volna, amikor még megtudhattam volna. De úgy látszik, hogy azokat a pillanatokat másra használtam, most meg már nincs több pillanat.

Azon tűnődöm, hogy biztos, hogy a pillanatokat mindig arra használjuk, amire kellene? Vagy elhalasztunk valamit későbbre, aztán még későbbre, amíg egyszer csak rádöbbenünk, hogy amit elhalasztottunk, azt örökre el is szalasztottuk, mert pillanatnyilag minden más fontosabb volt.
És amikor eljön a búcsú, akkor vesszük csak észre, hogy minden lényegtelen volt, csak az volt igazán fontos, amit mindig későbbre halasztottunk. És nincs több pillanat.