A búcsú hangja

Egyetlen olyan hangot ismerek, amit nem tudok rosszullét nélkül elviselni. A koporsó tetején koppanó, dübbenő föld hangját.
Biztosan sokféle hangja lehet a búcsúnak. De ez olyan végleges, olyan visszavonhatatlan. Nem segít rajta az emlékezés. Akinek csak az emléke van itt, az nincs itt. Egyszerre a kettő nem lehetséges. Nem lehet itt egyszerre az elmúlt hangulatok és pillanatok emléke, és a testi való. Ezek csak külön működnek.

És az a hang... minden dübbenés távolabb és távolabb visz. Annyi mindent kellett volna még megbeszélni, megkérdezni, de nem várta meg. Amit senki mástól nem tudok megkérdezni, azt már soha nem fogom megtudni. Elmúltak azok a pillanatok, amikor még lehetett volna, amikor még megtudhattam volna. De úgy látszik, hogy azokat a pillanatokat másra használtam, most meg már nincs több pillanat.

Azon tűnődöm, hogy biztos, hogy a pillanatokat mindig arra használjuk, amire kellene? Vagy elhalasztunk valamit későbbre, aztán még későbbre, amíg egyszer csak rádöbbenünk, hogy amit elhalasztottunk, azt örökre el is szalasztottuk, mert pillanatnyilag minden más fontosabb volt.
És amikor eljön a búcsú, akkor vesszük csak észre, hogy minden lényegtelen volt, csak az volt igazán fontos, amit mindig későbbre halasztottunk. És nincs több pillanat.