Száz éves képeslapok - 3. rész

Régi képeslapjaim egy újabb darabját teszem közé.

Az 1910-es év múló nyarát idézi ez a lap. Nagyságos Sz-né úrnőnek írja a barátnője, aki roppant módon sajnálkozik, amiért nem tudtak találkozni. Sz-né úrnő ugyanis átutazóban járt feléjük és nem látogatta meg kedves barátnőjét, akit ez szomorúsággal tölt el. Ugyanakkor reméli, hogy nagyságos Sz-né hamarosan ellátogat hozzájuk, mert egy ideig az "alsó Villában" tartózkodnak.
Elképzelem azokat a régi családi rezidenciákat, amikről mi egyszerű emberek már csak regényekben olvashatunk. Ahol egy-egy nyaralásra, vagy telelésre összegyűlt a család, a közeli és távolabbi rokonok, akik egyébként nemigen találkoztak egymással.
Sógorok, sógornők, testvérek, unokatestvérek, apák, fiúk,  anyák, lányok, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokák... Sikeresek, és fekete bárányok. Mert tudjuk, hogy a sikeres törtetők mellett minden családban vannak fekete bárányok, bohémek, könnyelmű életművészek. Mindenki menekülni próbál előlük, mert attól félnek, hogy anyagi természetű gondjaikkal éppen hozzájuk fordulnak, és senkinek sincs kedve a fekete bárány adósságait kifizetni. Persze ezek a vonzó és szeretetre méltó bohémek mindig találnak egy nagybácsit vagy nővért vagy nagyanyát aki elnéző mosollyal kihúzza őket a slamasztikából.
Ezt persze a család "jóravaló" tagjai roppant módon helytelenítik. Ebből aztán kitörnek a nagy összeveszések.

A családi villában eltöltött nyaralás vagy telelés elmúltával mindenki megy a maga dolgára. Némelyek jó érzéssel távoznak, némelyek megfogadják, hogy "soha többé közös családi vakációt..."
De amikor eljön a következő nyár, vagy tél, mindenki, újra ugyanott.
Mert legyen bármilyen is, a család az család. Nincs semmi, ami ehhez fogható lenne.

Száz éves képeslapok - 2. rész

Müller: Madonna

Ezzel a képeslappal 1909. decemberében kívántak Boldog karácsonyi ünnepeket Nagyságos Sz. úrnőnek.

Utána néztem, hogy mi történt 1909-ben.
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ez az év a megszállottak éve volt:
Louis Blériot francia mérnök  július 25-én Calais és Dover  között elsőként repüli át a La Manche-csatornát, majd október 17-én szintén Blériot levegőbe emelkedik Magyarországon a Kis-rákos gyakorlótéren tartott bemutatón. Ez volt az első magyarországi motoros repülés.
Robert Peary amerikai sarkkutató eléri az Északi-sarkot, bár ma már a szakemberek szerint kilométerekre volt tőle.
Hans Geiger német fizikus feltalálta a radioaktivitás-mérőt.

Szintén ebben az évben vetítették le Londonban az első színes hatású filmet.
Budapesten 1909-ben mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét.
A festészetben megalakult a Nyolcak elnevezésű művészcsoport.

Nos, Magyarországon olvastak az emberek újságokat, feltételezem, hogy ezek hírek eljutottak nagyságos Sz. úrnő vidéki polgári szalonjába is. Én csak regények, és régi filmek alapján tudom elképzelni a  múlt század elejének polgári miliőjét .
Szinte látom magam előtt, amikor a család vasárnap délutáni uzsonnáját fogyasztja, teát, kávét, süteményeket, esetleg némi hideg sültet. Vendégül látják barátaikat, valamelyik helyi elöljárót, a papot, az iskolaigazgatót.

Uzsonna után a gyerekek elmennek játszani, a hölgyek irodalomról, zenéről és divatról beszélgetnek. Lelkesen beszámolnak az Abbáziában vagy Füreden  töltött nyaralásról, vagy éppen fürdőkúrát tervezgetnek Karlsbadban.
A férfiak pedig átmennek nagyságos és tekintetes Sz. úr dolgozószobájába, ahol valami erősebbet iszogatnak, szivaroznak, pipáznak és megbeszélik a világ dolgait. Elsősorban természetesen a város mindennapjait, ügyes-bajos dolgait. Amikor ezzel végeztek, jöhetnek a messze földről érkező hírek.
Biztos vagyok benne, hogy a férfiakat - és sok nőt is - felvillanyozták a repülésről érkező hírek, hiszen az ember mindig is szeretett volna repülni. Egyesek lelkesedtek, mások csak legyintettek, hogy nem olyan nagyon fontos az a repülés, hiszen a földön sokkal biztonságosabban el lehet jutni bárhova, megint mások egyszerűen csak őrültnek tartották a repüléssel kísérletezőket.
Így képzelem nagyságos és tekintetes Sz. úr és úrhölgy családjának életét 1909-ben.

Száz éves képeslapok - 1. rész

Hihetetlenül érdekes kalandokban lehet része az embernek, ha egyszer úgy dönt, hogy felmegy a padlásra, vagy lemegy a pincébe, ahol több generáció által összegyűjtött lim-lom van felhalmozva.
Így jártam én is.
Régi iratok, fotók, képeslapok között turkáltam órákon át, amikor egy befőttes gumival összefogott papírköteg került elő az egyik dobozból, ami a dédanyám halála után került hozzánk, úgy ötven évvel ezelőtt. Én sosem bontottam ki ezeket a dobozokat, és soha nem láttam ezeket a képeslapokat. Azt sem tudom, hogy azok, akik feladták, és akiknek feladták, kik voltak. Lehet, hogy nagyon távoli rokonok, akiket már az édesanyám sem ismerhetett, és ezért nem hallottam róluk. Nem tudom. A lényeg az, hogy egyszer csak ott volt a kezemben egy köteg majdnem száz éves képeslap. 1909 és 1938  között írták őket. És a negyvenes évekből is van egy-kettő. Remélem, hogy ennyi idő távlatából már senki sem sértődik meg, és nem számít levéltitok megsértésének, de én bizony elolvastam ezeket a képeslapokat.
Ahogy ott fenn a padláson olvasgattam, egyszer csak úgy éreztem magam, mint Aliz, amikor Csodaországban találta magát. Már nem a padláson voltam, hanem a múlt század elején, egy másik világban, egy másik életben.
Jómódú polgárcsaládok élete elevenedett meg ezekben a rövid üzenetekben.

Raphael Tuck and Sons oilette: "By the summer sea"

Az 1909. augusztus 19-én íródott képeslappal nagyságos és tekintetes Sz. I. úrnak kívántak boldog születésnapot, aki akkor éppen a Kovászna megyei Zágonban tartózkodott.

A képeslap a híres Raphael Tuck műhelyében készült. Tuck Kelet-Poroszországban született 1821-ben, majd 1865-ben Angliába emigrált feleségével és hét gyermekével. Első üzletét 1866-ban Londonban nyitotta, amely egy képkeretező műhely volt, ahol egyben bútorokat is árult.
Néhány év múlva három fia is belépett az üzletbe, és elkészítették első karácsonyi üdvözlő lapjaikat.
1900-ban megjelentek az amerikai piacon, és irodát tartottak fenn New-Yorkban. A képeslapokat amerikai művészek tervezték, és Németországban, Szászországban és Angliában nyomtatták.
Milyen rettenetes, és kissé ironikus is egyben, hogy miközben világszerte Tuck üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak az emberek, 1940-ben az egyik nagy londoni légitámadásban megsemmisült az egész Tuck-műhely, benne az összes felbecsülhetetlen értékű alkotással.

Érdekes... csak most, hogy ezt a bejegyzést írom, és utána néztem egy kicsit a történetnek, most tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen képeslap van a birtokomban. Most először érzem azt, hogy részese vagyok valaminek, ami tulajdonképpen kívül esik az én személyes kis életemen. Ez az egyszerű kis képeslap összekapcsol régmúlt eseményekkel, régmúlt életekkel, és egyben azokkal a ma élő emberekkel is világszerte, akiknek szintén van otthon egy-egy ilyen régi képeslapjuk, ami összekapcsolja őket saját múltjukkal, és ugyanakkor velem is, anélkül, hogy tudnának róla. Olyan kicsi lett a nagyvilág, miközben az én világom hirtelen kitágult...

Ez egészen felvillanyozott, és most már biztos, hogy amennyire időm engedi, folytatni fogom a sorozatot, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi képeslap milyen titkokat fog felfedni előttem? Remélem, hogy ti is élezni fogjátok az időutazást.