Meditáció

Az idei szeptember csodálatos. A strand nyári nyitva tartásának utolsó napján is gyönyörű idő volt.
Amikor felhúztam a redőnyöket, és a házat elárasztotta a reggeli napfény, különös, boldog érzés fogott el. Nem szabad ma itthon lenni.
"Mit szólsz egy jó kis délelőtti úszáshoz?" - kérdeztem magamtól. ... "Igen! Remek lesz."

A szeptemberi délelőtt azzal az előnnyel jár, hogy a gyerekek már iskolában vannak, a szabadságolásoknak vége. Csendes és nyugodt volt a medence környéke. Kevesen voltak kint.
Lassan merültem bele a vízbe. Olyan tiszta volt, olyan hideg, olyan kék. A napfény ezüstösen csillogott az apró hullámokon, amiket egy-két úszó keltett.

Ahogy megszoktam a hideget, lassan tempózni kezdtem. Minden egyes tempónál, amikor a fejemet kiemeltem a vízből, éreztem az arcomon a napsugarakat, láttam a kék eget, és a medencét körülvevő hatalmas fákat.

A víz, a nap, a kék ég, a fák... Minden egyes tempónál csak ezt láttam. Az idő mintha nem is létezne. Varázslatos volt, megnyugtató, gondolattalan.
 Az egész napomat beragyogta ez az élmény.

Csak hallomásból tudom, hogy milyen állapot a meditáció, soha nem próbáltam, de szerintem ez az volt.
 Én legalábbis ilyennek tudom elképzelni.

Üdv mindenkinek!

Nemsokára visszatérek, és végigböngészem összes kedvenc blogomat. Kíváncsi vagyok, hogy mi minden történt nálatok az elmúlt egy-két hónapban.
Addig is további szép nyarat mindenkinek.

Száz éves képeslapok - 3. rész

Régi képeslapjaim egy újabb darabját teszem közé.

Az 1910-es év múló nyarát idézi ez a lap. Nagyságos Sz-né úrnőnek írja a barátnője, aki roppant módon sajnálkozik, amiért nem tudtak találkozni. Sz-né úrnő ugyanis átutazóban járt feléjük és nem látogatta meg kedves barátnőjét, akit ez szomorúsággal tölt el. Ugyanakkor reméli, hogy nagyságos Sz-né hamarosan ellátogat hozzájuk, mert egy ideig az "alsó Villában" tartózkodnak.
Elképzelem azokat a régi családi rezidenciákat, amikről mi egyszerű emberek már csak regényekben olvashatunk. Ahol egy-egy nyaralásra, vagy telelésre összegyűlt a család, a közeli és távolabbi rokonok, akik egyébként nemigen találkoztak egymással.
Sógorok, sógornők, testvérek, unokatestvérek, apák, fiúk,  anyák, lányok, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokák... Sikeresek, és fekete bárányok. Mert tudjuk, hogy a sikeres törtetők mellett minden családban vannak fekete bárányok, bohémek, könnyelmű életművészek. Mindenki menekülni próbál előlük, mert attól félnek, hogy anyagi természetű gondjaikkal éppen hozzájuk fordulnak, és senkinek sincs kedve a fekete bárány adósságait kifizetni. Persze ezek a vonzó és szeretetre méltó bohémek mindig találnak egy nagybácsit vagy nővért vagy nagyanyát aki elnéző mosollyal kihúzza őket a slamasztikából.
Ezt persze a család "jóravaló" tagjai roppant módon helytelenítik. Ebből aztán kitörnek a nagy összeveszések.

A családi villában eltöltött nyaralás vagy telelés elmúltával mindenki megy a maga dolgára. Némelyek jó érzéssel távoznak, némelyek megfogadják, hogy "soha többé közös családi vakációt..."
De amikor eljön a következő nyár, vagy tél, mindenki, újra ugyanott.
Mert legyen bármilyen is, a család az család. Nincs semmi, ami ehhez fogható lenne.

Kertem tavaszi pompája

Hát, ez a tél is véget ért. Végre.

Bevallom, én nem vagyok valami nagy kertész. A növények jó részének a nevét sem tudom. Arról sincs fogalmam, hogy a kertben mikor mit kell csinálni. Szerencsére a természet nélkülem is jól elboldogul. Pontosan tudja, hogy mi a dolga. Én pedig csak gyönyörködöm.

  

Imádom a kövek között élő kis apróságaimat

 

Minden télen azért drukkolok, hogy a tulipánfa bimbói el ne fagyjanak. 

 

Gyönyörű sárga  boglárkám egész nyáron virágzik. Hűvös, árnyékos helyen van, és szerintem azt hiszi, hogy mindig tavasz van. Ezt csak azért gondolom, mert a városban máshol nem nagyon látom, hogy egész nyáron annyira virágoznának, mint nálam.

"Lila Ákác". Évekig azt hittem, hogy el fog pusztulni, de nagyon makacs. Úgy néz ki, hogy megmarad.

Vigyázni kell a fogadalmakkal

Vannak az életben nagyon válságos, nagyon súlyos, nagyon fontos pillanatok. Olyan pillanatok, amikor bármit teszünk is, nem vagyunk képesek úrrá lenni a gondon. Olyan pillanatok, amikor minden tőlünk telhetőt megtettünk, és már nem maradt más választásunk, mint egy rajtunk kívül és felül álló hatalom kezébe adni a sorsunkat, és könyörögni a megváltásért. Hívhatjuk akár Istennek is. Ilyenkor jön a fogadalom, a felajánlás, cserébe a segítségért.
A súlyos válságok így vagy úgy, jól vagy rosszul, de mindig megoldódnak. És miután elmúlt a vész, ott maradunk a fogadalmunkkal, amit a helyzet rendeződésével többnyire elfelejtünk, mert a fogadalmak megtartása mindig kényelmetlen.
Pedig nem biztos, hogy jól tesszük. Mi van akkor, ha azt a segítséget amit a bajban kaptunk, esetleg az élet másik területén, visszaveszi az a befolyásolhatatlan, rajtunk kívül álló hatalom?
Már ha egyáltalán hiszünk benne, hogy van ilyen láthatatlan erő. Mert ha nem hiszünk benne, akkor maga a fogadalom is értelmetlen. Normális ember nem kér segítséget olyan hatalomtól, és nem tesz fogadalmakat olyan hatalomnak, aminek a létezésében nem hisz.
Ámbár, ha egyszer megtettük azt a bizonyos fogadalmat, akkor nem kellene mégis megtartani? Igaz, hogy ha nem hiszünk abban a bizonyos fölöttünk álló, befolyásolhatatlan hatalomban, akkor abban sem hiszünk, hogy van valahol valami, ami számon tartja, és számon kérheti a fogadalmat.
Ha ebben nem hiszünk, akkor talán joggal gondolhatjuk, hogy senki és semmi nem tudhatja, hogy tettünk egy fogadalmat, tehát nem is kell komolyan venni....Senki és semmi nem tudja... csak mi. Bizony ..., mi tudjuk. És ha úgy gondoljuk, hogy azokat a fogadalmakat nem kell komolyan venni, amikről csak mi tudunk, akkor nagyot tévedünk.
Ha nem vesszük komolyan a saját fogadalmainkat, akkor saját magunkat nem vesszük komolyan. Igaz, ezt nem fogja rajtunk számon kérni senki.
Vagy mégis...? Soha sem tudjuk meg, hogy véletlenül mennek-e néha rosszul a dolgaink, vagy a sors éppen kiegyenlít valamit a múltból..., valamit, ami még nem került elszámolásra, mert nem vettük komolyan, és lezáratlanul hagytuk a számlát.

A búcsú hangja

Egyetlen olyan hangot ismerek, amit nem tudok rosszullét nélkül elviselni. A koporsó tetején koppanó, dübbenő föld hangját.
Biztosan sokféle hangja lehet a búcsúnak. De ez olyan végleges, olyan visszavonhatatlan. Nem segít rajta az emlékezés. Akinek csak az emléke van itt, az nincs itt. Egyszerre a kettő nem lehetséges. Nem lehet itt egyszerre az elmúlt hangulatok és pillanatok emléke, és a testi való. Ezek csak külön működnek.

És az a hang... minden dübbenés távolabb és távolabb visz. Annyi mindent kellett volna még megbeszélni, megkérdezni, de nem várta meg. Amit senki mástól nem tudok megkérdezni, azt már soha nem fogom megtudni. Elmúltak azok a pillanatok, amikor még lehetett volna, amikor még megtudhattam volna. De úgy látszik, hogy azokat a pillanatokat másra használtam, most meg már nincs több pillanat.

Azon tűnődöm, hogy biztos, hogy a pillanatokat mindig arra használjuk, amire kellene? Vagy elhalasztunk valamit későbbre, aztán még későbbre, amíg egyszer csak rádöbbenünk, hogy amit elhalasztottunk, azt örökre el is szalasztottuk, mert pillanatnyilag minden más fontosabb volt.
És amikor eljön a búcsú, akkor vesszük csak észre, hogy minden lényegtelen volt, csak az volt igazán fontos, amit mindig későbbre halasztottunk. És nincs több pillanat.

Száz éves képeslapok - 2. rész

Müller: Madonna

Ezzel a képeslappal 1909. decemberében kívántak Boldog karácsonyi ünnepeket Nagyságos Sz. úrnőnek.

Utána néztem, hogy mi történt 1909-ben.
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ez az év a megszállottak éve volt:
Louis Blériot francia mérnök  július 25-én Calais és Dover  között elsőként repüli át a La Manche-csatornát, majd október 17-én szintén Blériot levegőbe emelkedik Magyarországon a Kis-rákos gyakorlótéren tartott bemutatón. Ez volt az első magyarországi motoros repülés.
Robert Peary amerikai sarkkutató eléri az Északi-sarkot, bár ma már a szakemberek szerint kilométerekre volt tőle.
Hans Geiger német fizikus feltalálta a radioaktivitás-mérőt.

Szintén ebben az évben vetítették le Londonban az első színes hatású filmet.
Budapesten 1909-ben mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét.
A festészetben megalakult a Nyolcak elnevezésű művészcsoport.

Nos, Magyarországon olvastak az emberek újságokat, feltételezem, hogy ezek hírek eljutottak nagyságos Sz. úrnő vidéki polgári szalonjába is. Én csak regények, és régi filmek alapján tudom elképzelni a  múlt század elejének polgári miliőjét .
Szinte látom magam előtt, amikor a család vasárnap délutáni uzsonnáját fogyasztja, teát, kávét, süteményeket, esetleg némi hideg sültet. Vendégül látják barátaikat, valamelyik helyi elöljárót, a papot, az iskolaigazgatót.

Uzsonna után a gyerekek elmennek játszani, a hölgyek irodalomról, zenéről és divatról beszélgetnek. Lelkesen beszámolnak az Abbáziában vagy Füreden  töltött nyaralásról, vagy éppen fürdőkúrát tervezgetnek Karlsbadban.
A férfiak pedig átmennek nagyságos és tekintetes Sz. úr dolgozószobájába, ahol valami erősebbet iszogatnak, szivaroznak, pipáznak és megbeszélik a világ dolgait. Elsősorban természetesen a város mindennapjait, ügyes-bajos dolgait. Amikor ezzel végeztek, jöhetnek a messze földről érkező hírek.
Biztos vagyok benne, hogy a férfiakat - és sok nőt is - felvillanyozták a repülésről érkező hírek, hiszen az ember mindig is szeretett volna repülni. Egyesek lelkesedtek, mások csak legyintettek, hogy nem olyan nagyon fontos az a repülés, hiszen a földön sokkal biztonságosabban el lehet jutni bárhova, megint mások egyszerűen csak őrültnek tartották a repüléssel kísérletezőket.
Így képzelem nagyságos és tekintetes Sz. úr és úrhölgy családjának életét 1909-ben.