Száz éves képeslapok - 2. rész

Müller: Madonna

Ezzel a képeslappal 1909. decemberében kívántak Boldog karácsonyi ünnepeket Nagyságos Sz. úrnőnek.

Utána néztem, hogy mi történt 1909-ben.
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ez az év a megszállottak éve volt:
Louis Blériot francia mérnök  július 25-én Calais és Dover  között elsőként repüli át a La Manche-csatornát, majd október 17-én szintén Blériot levegőbe emelkedik Magyarországon a Kis-rákos gyakorlótéren tartott bemutatón. Ez volt az első magyarországi motoros repülés.
Robert Peary amerikai sarkkutató eléri az Északi-sarkot, bár ma már a szakemberek szerint kilométerekre volt tőle.
Hans Geiger német fizikus feltalálta a radioaktivitás-mérőt.

Szintén ebben az évben vetítették le Londonban az első színes hatású filmet.
Budapesten 1909-ben mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét.
A festészetben megalakult a Nyolcak elnevezésű művészcsoport.

Nos, Magyarországon olvastak az emberek újságokat, feltételezem, hogy ezek hírek eljutottak nagyságos Sz. úrnő vidéki polgári szalonjába is. Én csak regények, és régi filmek alapján tudom elképzelni a  múlt század elejének polgári miliőjét .
Szinte látom magam előtt, amikor a család vasárnap délutáni uzsonnáját fogyasztja, teát, kávét, süteményeket, esetleg némi hideg sültet. Vendégül látják barátaikat, valamelyik helyi elöljárót, a papot, az iskolaigazgatót.

Uzsonna után a gyerekek elmennek játszani, a hölgyek irodalomról, zenéről és divatról beszélgetnek. Lelkesen beszámolnak az Abbáziában vagy Füreden  töltött nyaralásról, vagy éppen fürdőkúrát tervezgetnek Karlsbadban.
A férfiak pedig átmennek nagyságos és tekintetes Sz. úr dolgozószobájába, ahol valami erősebbet iszogatnak, szivaroznak, pipáznak és megbeszélik a világ dolgait. Elsősorban természetesen a város mindennapjait, ügyes-bajos dolgait. Amikor ezzel végeztek, jöhetnek a messze földről érkező hírek.
Biztos vagyok benne, hogy a férfiakat - és sok nőt is - felvillanyozták a repülésről érkező hírek, hiszen az ember mindig is szeretett volna repülni. Egyesek lelkesedtek, mások csak legyintettek, hogy nem olyan nagyon fontos az a repülés, hiszen a földön sokkal biztonságosabban el lehet jutni bárhova, megint mások egyszerűen csak őrültnek tartották a repüléssel kísérletezőket.
Így képzelem nagyságos és tekintetes Sz. úr és úrhölgy családjának életét 1909-ben.

Száz éves képeslapok - 1. rész

Hihetetlenül érdekes kalandokban lehet része az embernek, ha egyszer úgy dönt, hogy felmegy a padlásra, vagy lemegy a pincébe, ahol több generáció által összegyűjtött lim-lom van felhalmozva.
Így jártam én is.
Régi iratok, fotók, képeslapok között turkáltam órákon át, amikor egy befőttes gumival összefogott papírköteg került elő az egyik dobozból, ami a dédanyám halála után került hozzánk, úgy ötven évvel ezelőtt. Én sosem bontottam ki ezeket a dobozokat, és soha nem láttam ezeket a képeslapokat. Azt sem tudom, hogy azok, akik feladták, és akiknek feladták, kik voltak. Lehet, hogy nagyon távoli rokonok, akiket már az édesanyám sem ismerhetett, és ezért nem hallottam róluk. Nem tudom. A lényeg az, hogy egyszer csak ott volt a kezemben egy köteg majdnem száz éves képeslap. 1909 és 1938  között írták őket. És a negyvenes évekből is van egy-kettő. Remélem, hogy ennyi idő távlatából már senki sem sértődik meg, és nem számít levéltitok megsértésének, de én bizony elolvastam ezeket a képeslapokat.
Ahogy ott fenn a padláson olvasgattam, egyszer csak úgy éreztem magam, mint Aliz, amikor Csodaországban találta magát. Már nem a padláson voltam, hanem a múlt század elején, egy másik világban, egy másik életben.
Jómódú polgárcsaládok élete elevenedett meg ezekben a rövid üzenetekben.

Raphael Tuck and Sons oilette: "By the summer sea"

Az 1909. augusztus 19-én íródott képeslappal nagyságos és tekintetes Sz. I. úrnak kívántak boldog születésnapot, aki akkor éppen a Kovászna megyei Zágonban tartózkodott.

A képeslap a híres Raphael Tuck műhelyében készült. Tuck Kelet-Poroszországban született 1821-ben, majd 1865-ben Angliába emigrált feleségével és hét gyermekével. Első üzletét 1866-ban Londonban nyitotta, amely egy képkeretező műhely volt, ahol egyben bútorokat is árult.
Néhány év múlva három fia is belépett az üzletbe, és elkészítették első karácsonyi üdvözlő lapjaikat.
1900-ban megjelentek az amerikai piacon, és irodát tartottak fenn New-Yorkban. A képeslapokat amerikai művészek tervezték, és Németországban, Szászországban és Angliában nyomtatták.
Milyen rettenetes, és kissé ironikus is egyben, hogy miközben világszerte Tuck üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak az emberek, 1940-ben az egyik nagy londoni légitámadásban megsemmisült az egész Tuck-műhely, benne az összes felbecsülhetetlen értékű alkotással.

Érdekes... csak most, hogy ezt a bejegyzést írom, és utána néztem egy kicsit a történetnek, most tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen képeslap van a birtokomban. Most először érzem azt, hogy részese vagyok valaminek, ami tulajdonképpen kívül esik az én személyes kis életemen. Ez az egyszerű kis képeslap összekapcsol régmúlt eseményekkel, régmúlt életekkel, és egyben azokkal a ma élő emberekkel is világszerte, akiknek szintén van otthon egy-egy ilyen régi képeslapjuk, ami összekapcsolja őket saját múltjukkal, és ugyanakkor velem is, anélkül, hogy tudnának róla. Olyan kicsi lett a nagyvilág, miközben az én világom hirtelen kitágult...

Ez egészen felvillanyozott, és most már biztos, hogy amennyire időm engedi, folytatni fogom a sorozatot, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi képeslap milyen titkokat fog felfedni előttem? Remélem, hogy ti is élezni fogjátok az időutazást.

Gyökerek

Az a történelem, amit a tankönyvekből tanultam, valahogy nem mindig egyezett meg azzal, amiről a  nagyapám mesélt. Furcsa tudathasadásos állapot volt ez, de azt kell mondanom, hogy jól megfért egymással a két történelem.
Soha nem kevertem össze a kettőt.
Az iskolában eszembe sem jutott, hogy a családi emlékezetben élő történelmet mondjam el, amikor feleltem. Ugyanakkor soha egyetlen másodpercig sem kételkedtem abban, hogy a múltbeli eseményekről az igazságot a nagyapámtól hallom. Ugyan ki mástól?!
Azt is tudtuk, hogy más családokban is volt egy hivatalos történelem, meg egy otthoni, családi történelem. A soha nem felejtő családi emlékezetet "pártunk és kormányunk" sehogy sem tudta kitörölni. Pedig igyekezett.
Nem tudom, hogy a még meg nem született unokáimnak majd ki, és mit fog tanítani a huszadik századról és jelen korunkról.
Azt viszont tudom,  hogy én ugyanúgy életben fogom tartani a családi emlékezetet, mint a nagyszüleim, hiszen enélkül egyszerűen gyökértelenek vagyunk. Ezeket a gyökereket pedig nem téphetjük el, mert nem áll módunkban újakat ereszteni.

Játék a szabad akarattal

Gimnáziumi éveimet tapostam. Egy esős őszi napon hazaérve az iskolából az esernyőmet bedobtam a fürdőkádba, hogy lecsöpögjön, és berontottam a nappali szobába.
- Szia anyu! - kiáltottam.
- Szia drágám! - válaszolt.
Furcsának, idegennek éreztem a hangját. Fáradtan üldögélt kedvenc karosszékében, lábát feltámasztotta, kávét kortyolgatott és úgy tűnt, hogy erősen töpreng valamin.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nem. Nincs - válaszolta.
- Akkor?
- Tudod, amikor kislány voltam, egyszer az udvaron játszottam három kiscicával. Amerre a kezemet vittem, arra fordultak ők is. Ha jobbról húztam meg a farkukat, akkor arra kezdtek forogni, ha balról húztam meg, akkor arra. A cicák nem foglalkoztak velem, csak forogtak össze-vissza, és a végén teljesen kimerültek. Arra gondoltam, hogy mi van, ha velünk így játszik valaki, vagy valami, mi pedig rohangálunk körbe-körbe, amikor megkapjuk a jelet.
- Hát, nem tudom, én ezen még sohasem gondolkoztam.
- Majd fogsz, szívem. Majd fogsz.

Olyan régen történt ez. Nem is tudom, hogy harminc egynéhány év elmúltával miért is jutott eszembe.
Talán azért, mert annyi minden van már a hátam mögött. Annyi döntésemet kell utólag végiggondolnom. Néha teljesen váratlanul törnek elő olyan gondolatok, hogy tényleg magam hoztam a döntéseimet? Tényleg a szabad akaratból fakadtak? Van-e egyáltalán olyan, és honnan tudom, hogy a meghozott döntéseimből legalább egy a szabad akaratból született, és hogy melyik volt az? Az amelyikkel elégedett vagyok, vagy az, amelyikkel nem?
Vagy csak megkaptam a jelet, és forogtam össze-vissza, mint a macskák?

Valentin nap

Édesanyámat Amerikában fertőzte meg a Valentin nap úgy 30 évvel ezelőtt, amikor látogatóban járt a nagybátyámnál. Akkora felhajtást csináltak ezen a napon, hogy anyám sem tudta kivonni magát a hatása alól. Ekkor küldte nekem haza ezt a lapot.

Se azelőtt, se azóta nem kaptam senkitől semmit Valentin napra. Nekem nem is fontos ez a nap. Nem igazán érzem jelentőségét, de ez az egy Valentin napi képeslap nagyon fontos, és kedves a szívemnek.

Készítette: Hallmark

Téli álom

Minya néni, az öreg handlé

Kicsi gyermekkoromból még nagyon halványan emlékszem a régi debreceni Zsibogóra, a Zsibire, a mi kis bolhapiacunkra.
Még a KGST-piac előtti korszakából, amikor még igazán ócskapiac volt, és kétszer volt nyitva egy héten.
Aki máshonnan költözött Debrecenbe, még a nevét is undorítónak találja.
Én tősgyökeres debreceni vagyok, sok generációra visszamenőleg, az én életemnek elengedhetetlen része a Zsibi. Persze kétségtelen, hogy ahogy kinéz... az borzasztó.

Valamikor régen, még fénykorában, anyám, és a családom sok tagja szeretett kimenni vásári napokon, mert sokszor igazi kincsekre lehetett bukkanni. Régmúlt időket idéző, jobb  napokat látott családi örökségek darabjaira, képekre, csipkékre, porcelánokra hímzésekre, réz tárgyakra, és még sorolhatnám.

Néha eszembe jut Minya néni, az öreg handlé. Ócska holmik gyűjtögetéséből és eladásából élt. Szerintem már születésem előtt járt hozzánk, és már akkor is öreg volt.

A tavasz, és az ősz mindig elhozta hozzánk Minya nénit.
Amikor az első tavaszi, napsugaras reggel beköszöntött, anyám mindig megjegyezte:
- Itt a jó idő. Nemsokára megjön Minya néni is - és hozzálátott feltúrni a szekrényeket használt, kopott, kinőtt holmik után.
És az öreg handlé mintha csak tudta volna, néhány napon belül meg is érkezett. Kávéztak, elmeséltek egymásnak mindent, ami ősz óta történt, ismerősökről, családról, esküvőről, születésről, temetésről.
Minya néni megvárta még az ebédet is. Míg falatozott megállapította, hogy már megint milyen nagyot nőttem.
Aztán összepakolták a régi holmikat, ő pedig vitte a Zsibogóba eladni. Egy héttel később hozta a pénzt, és elszámoltak. Mindketten jól jártak.
Aztán egy ideig nem láttuk.
Ám amikor az első sárga leveleket lefújta a kora őszi  szél a fákról, anyám ismét kipakolta a szekrényeket használt cipők, ruhák, övek, táskák, kalapok, egyebek után kutatva. Néha arra gondoltam, hogy nekünk nincs is ennyi használt ruhánk. De anyám úgy intézte, hogy legyen.
Minya néni jött, kávézott, mesélt, ebédelt, összepakolta az ócska holmit, és egy héttel később elszámoltak.
Aztán elvitte az őszi szél ... egészen tavaszig.

Tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor az első tavaszi napsugárral nem érkezett meg Minya néni. Sem az őszi széllel. Sem soha többé.
Mióta az eszemet tudom, mindig járt hozzánk. Hozzá tartozott az életünkhöz. Azt hiszem az utolsó handlék egyike volt, ha nem az utolsó. Egy korszak ment el vele.

A debreceni Zsibogó életében nemsokára beköszöntött a KGST-piac, a modern seftesek korszaka. És a Zsibi elveszítette azt a régi "romantikáját".