Száz éves képeslapok - 3. rész

Régi képeslapjaim egy újabb darabját teszem közé.

Az 1910-es év múló nyarát idézi ez a lap. Nagyságos Sz-né úrnőnek írja a barátnője, aki roppant módon sajnálkozik, amiért nem tudtak találkozni. Sz-né úrnő ugyanis átutazóban járt feléjük és nem látogatta meg kedves barátnőjét, akit ez szomorúsággal tölt el. Ugyanakkor reméli, hogy nagyságos Sz-né hamarosan ellátogat hozzájuk, mert egy ideig az "alsó Villában" tartózkodnak.
Elképzelem azokat a régi családi rezidenciákat, amikről mi egyszerű emberek már csak regényekben olvashatunk. Ahol egy-egy nyaralásra, vagy telelésre összegyűlt a család, a közeli és távolabbi rokonok, akik egyébként nemigen találkoztak egymással.
Sógorok, sógornők, testvérek, unokatestvérek, apák, fiúk,  anyák, lányok, nagybácsik, nagynénik, nagyszülők, unokák... Sikeresek, és fekete bárányok. Mert tudjuk, hogy a sikeres törtetők mellett minden családban vannak fekete bárányok, bohémek, könnyelmű életművészek. Mindenki menekülni próbál előlük, mert attól félnek, hogy anyagi természetű gondjaikkal éppen hozzájuk fordulnak, és senkinek sincs kedve a fekete bárány adósságait kifizetni. Persze ezek a vonzó és szeretetre méltó bohémek mindig találnak egy nagybácsit vagy nővért vagy nagyanyát aki elnéző mosollyal kihúzza őket a slamasztikából.
Ezt persze a család "jóravaló" tagjai roppant módon helytelenítik. Ebből aztán kitörnek a nagy összeveszések.

A családi villában eltöltött nyaralás vagy telelés elmúltával mindenki megy a maga dolgára. Némelyek jó érzéssel távoznak, némelyek megfogadják, hogy "soha többé közös családi vakációt..."
De amikor eljön a következő nyár, vagy tél, mindenki, újra ugyanott.
Mert legyen bármilyen is, a család az család. Nincs semmi, ami ehhez fogható lenne.

Kertem tavaszi pompája

Hát, ez a tél is véget ért. Végre.

Bevallom, én nem vagyok valami nagy kertész. A növények jó részének a nevét sem tudom. Arról sincs fogalmam, hogy a kertben mikor mit kell csinálni. Szerencsére a természet nélkülem is jól elboldogul. Pontosan tudja, hogy mi a dolga. Én pedig csak gyönyörködöm.

  

Imádom a kövek között élő kis apróságaimat

 

Minden télen azért drukkolok, hogy a tulipánfa bimbói el ne fagyjanak. 

 

Gyönyörű sárga  boglárkám egész nyáron virágzik. Hűvös, árnyékos helyen van, és szerintem azt hiszi, hogy mindig tavasz van. Ezt csak azért gondolom, mert a városban máshol nem nagyon látom, hogy egész nyáron annyira virágoznának, mint nálam.

"Lila Ákác". Évekig azt hittem, hogy el fog pusztulni, de nagyon makacs. Úgy néz ki, hogy megmarad.

Vigyázni kell a fogadalmakkal

Vannak az életben nagyon válságos, nagyon súlyos, nagyon fontos pillanatok. Olyan pillanatok, amikor bármit teszünk is, nem vagyunk képesek úrrá lenni a gondon. Olyan pillanatok, amikor minden tőlünk telhetőt megtettünk, és már nem maradt más választásunk, mint egy rajtunk kívül és felül álló hatalom kezébe adni a sorsunkat, és könyörögni a megváltásért. Hívhatjuk akár Istennek is. Ilyenkor jön a fogadalom, a felajánlás, cserébe a segítségért.
A súlyos válságok így vagy úgy, jól vagy rosszul, de mindig megoldódnak. És miután elmúlt a vész, ott maradunk a fogadalmunkkal, amit a helyzet rendeződésével többnyire elfelejtünk, mert a fogadalmak megtartása mindig kényelmetlen.
Pedig nem biztos, hogy jól tesszük. Mi van akkor, ha azt a segítséget amit a bajban kaptunk, esetleg az élet másik területén, visszaveszi az a befolyásolhatatlan, rajtunk kívül álló hatalom?
Már ha egyáltalán hiszünk benne, hogy van ilyen láthatatlan erő. Mert ha nem hiszünk benne, akkor maga a fogadalom is értelmetlen. Normális ember nem kér segítséget olyan hatalomtól, és nem tesz fogadalmakat olyan hatalomnak, aminek a létezésében nem hisz.
Ámbár, ha egyszer megtettük azt a bizonyos fogadalmat, akkor nem kellene mégis megtartani? Igaz, hogy ha nem hiszünk abban a bizonyos fölöttünk álló, befolyásolhatatlan hatalomban, akkor abban sem hiszünk, hogy van valahol valami, ami számon tartja, és számon kérheti a fogadalmat.
Ha ebben nem hiszünk, akkor talán joggal gondolhatjuk, hogy senki és semmi nem tudhatja, hogy tettünk egy fogadalmat, tehát nem is kell komolyan venni....Senki és semmi nem tudja... csak mi. Bizony ..., mi tudjuk. És ha úgy gondoljuk, hogy azokat a fogadalmakat nem kell komolyan venni, amikről csak mi tudunk, akkor nagyot tévedünk.
Ha nem vesszük komolyan a saját fogadalmainkat, akkor saját magunkat nem vesszük komolyan. Igaz, ezt nem fogja rajtunk számon kérni senki.
Vagy mégis...? Soha sem tudjuk meg, hogy véletlenül mennek-e néha rosszul a dolgaink, vagy a sors éppen kiegyenlít valamit a múltból..., valamit, ami még nem került elszámolásra, mert nem vettük komolyan, és lezáratlanul hagytuk a számlát.

A búcsú hangja

Egyetlen olyan hangot ismerek, amit nem tudok rosszullét nélkül elviselni. A koporsó tetején koppanó, dübbenő föld hangját.
Biztosan sokféle hangja lehet a búcsúnak. De ez olyan végleges, olyan visszavonhatatlan. Nem segít rajta az emlékezés. Akinek csak az emléke van itt, az nincs itt. Egyszerre a kettő nem lehetséges. Nem lehet itt egyszerre az elmúlt hangulatok és pillanatok emléke, és a testi való. Ezek csak külön működnek.

És az a hang... minden dübbenés távolabb és távolabb visz. Annyi mindent kellett volna még megbeszélni, megkérdezni, de nem várta meg. Amit senki mástól nem tudok megkérdezni, azt már soha nem fogom megtudni. Elmúltak azok a pillanatok, amikor még lehetett volna, amikor még megtudhattam volna. De úgy látszik, hogy azokat a pillanatokat másra használtam, most meg már nincs több pillanat.

Azon tűnődöm, hogy biztos, hogy a pillanatokat mindig arra használjuk, amire kellene? Vagy elhalasztunk valamit későbbre, aztán még későbbre, amíg egyszer csak rádöbbenünk, hogy amit elhalasztottunk, azt örökre el is szalasztottuk, mert pillanatnyilag minden más fontosabb volt.
És amikor eljön a búcsú, akkor vesszük csak észre, hogy minden lényegtelen volt, csak az volt igazán fontos, amit mindig későbbre halasztottunk. És nincs több pillanat.

Száz éves képeslapok - 2. rész

Müller: Madonna

Ezzel a képeslappal 1909. decemberében kívántak Boldog karácsonyi ünnepeket Nagyságos Sz. úrnőnek.

Utána néztem, hogy mi történt 1909-ben.
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ez az év a megszállottak éve volt:
Louis Blériot francia mérnök  július 25-én Calais és Dover  között elsőként repüli át a La Manche-csatornát, majd október 17-én szintén Blériot levegőbe emelkedik Magyarországon a Kis-rákos gyakorlótéren tartott bemutatón. Ez volt az első magyarországi motoros repülés.
Robert Peary amerikai sarkkutató eléri az Északi-sarkot, bár ma már a szakemberek szerint kilométerekre volt tőle.
Hans Geiger német fizikus feltalálta a radioaktivitás-mérőt.

Szintén ebben az évben vetítették le Londonban az első színes hatású filmet.
Budapesten 1909-ben mutatták be Molnár Ferenc Liliom című színművét.
A festészetben megalakult a Nyolcak elnevezésű művészcsoport.

Nos, Magyarországon olvastak az emberek újságokat, feltételezem, hogy ezek hírek eljutottak nagyságos Sz. úrnő vidéki polgári szalonjába is. Én csak regények, és régi filmek alapján tudom elképzelni a  múlt század elejének polgári miliőjét .
Szinte látom magam előtt, amikor a család vasárnap délutáni uzsonnáját fogyasztja, teát, kávét, süteményeket, esetleg némi hideg sültet. Vendégül látják barátaikat, valamelyik helyi elöljárót, a papot, az iskolaigazgatót.

Uzsonna után a gyerekek elmennek játszani, a hölgyek irodalomról, zenéről és divatról beszélgetnek. Lelkesen beszámolnak az Abbáziában vagy Füreden  töltött nyaralásról, vagy éppen fürdőkúrát tervezgetnek Karlsbadban.
A férfiak pedig átmennek nagyságos és tekintetes Sz. úr dolgozószobájába, ahol valami erősebbet iszogatnak, szivaroznak, pipáznak és megbeszélik a világ dolgait. Elsősorban természetesen a város mindennapjait, ügyes-bajos dolgait. Amikor ezzel végeztek, jöhetnek a messze földről érkező hírek.
Biztos vagyok benne, hogy a férfiakat - és sok nőt is - felvillanyozták a repülésről érkező hírek, hiszen az ember mindig is szeretett volna repülni. Egyesek lelkesedtek, mások csak legyintettek, hogy nem olyan nagyon fontos az a repülés, hiszen a földön sokkal biztonságosabban el lehet jutni bárhova, megint mások egyszerűen csak őrültnek tartották a repüléssel kísérletezőket.
Így képzelem nagyságos és tekintetes Sz. úr és úrhölgy családjának életét 1909-ben.

Száz éves képeslapok - 1. rész

Hihetetlenül érdekes kalandokban lehet része az embernek, ha egyszer úgy dönt, hogy felmegy a padlásra, vagy lemegy a pincébe, ahol több generáció által összegyűjtött lim-lom van felhalmozva.
Így jártam én is.
Régi iratok, fotók, képeslapok között turkáltam órákon át, amikor egy befőttes gumival összefogott papírköteg került elő az egyik dobozból, ami a dédanyám halála után került hozzánk, úgy ötven évvel ezelőtt. Én sosem bontottam ki ezeket a dobozokat, és soha nem láttam ezeket a képeslapokat. Azt sem tudom, hogy azok, akik feladták, és akiknek feladták, kik voltak. Lehet, hogy nagyon távoli rokonok, akiket már az édesanyám sem ismerhetett, és ezért nem hallottam róluk. Nem tudom. A lényeg az, hogy egyszer csak ott volt a kezemben egy köteg majdnem száz éves képeslap. 1909 és 1938  között írták őket. És a negyvenes évekből is van egy-kettő. Remélem, hogy ennyi idő távlatából már senki sem sértődik meg, és nem számít levéltitok megsértésének, de én bizony elolvastam ezeket a képeslapokat.
Ahogy ott fenn a padláson olvasgattam, egyszer csak úgy éreztem magam, mint Aliz, amikor Csodaországban találta magát. Már nem a padláson voltam, hanem a múlt század elején, egy másik világban, egy másik életben.
Jómódú polgárcsaládok élete elevenedett meg ezekben a rövid üzenetekben.

Raphael Tuck and Sons oilette: "By the summer sea"

Az 1909. augusztus 19-én íródott képeslappal nagyságos és tekintetes Sz. I. úrnak kívántak boldog születésnapot, aki akkor éppen a Kovászna megyei Zágonban tartózkodott.

A képeslap a híres Raphael Tuck műhelyében készült. Tuck Kelet-Poroszországban született 1821-ben, majd 1865-ben Angliába emigrált feleségével és hét gyermekével. Első üzletét 1866-ban Londonban nyitotta, amely egy képkeretező műhely volt, ahol egyben bútorokat is árult.
Néhány év múlva három fia is belépett az üzletbe, és elkészítették első karácsonyi üdvözlő lapjaikat.
1900-ban megjelentek az amerikai piacon, és irodát tartottak fenn New-Yorkban. A képeslapokat amerikai művészek tervezték, és Németországban, Szászországban és Angliában nyomtatták.
Milyen rettenetes, és kissé ironikus is egyben, hogy miközben világszerte Tuck üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak az emberek, 1940-ben az egyik nagy londoni légitámadásban megsemmisült az egész Tuck-műhely, benne az összes felbecsülhetetlen értékű alkotással.

Érdekes... csak most, hogy ezt a bejegyzést írom, és utána néztem egy kicsit a történetnek, most tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen képeslap van a birtokomban. Most először érzem azt, hogy részese vagyok valaminek, ami tulajdonképpen kívül esik az én személyes kis életemen. Ez az egyszerű kis képeslap összekapcsol régmúlt eseményekkel, régmúlt életekkel, és egyben azokkal a ma élő emberekkel is világszerte, akiknek szintén van otthon egy-egy ilyen régi képeslapjuk, ami összekapcsolja őket saját múltjukkal, és ugyanakkor velem is, anélkül, hogy tudnának róla. Olyan kicsi lett a nagyvilág, miközben az én világom hirtelen kitágult...

Ez egészen felvillanyozott, és most már biztos, hogy amennyire időm engedi, folytatni fogom a sorozatot, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi képeslap milyen titkokat fog felfedni előttem? Remélem, hogy ti is élezni fogjátok az időutazást.

Gyökerek

Az a történelem, amit a tankönyvekből tanultam, valahogy nem mindig egyezett meg azzal, amiről a  nagyapám mesélt. Furcsa tudathasadásos állapot volt ez, de azt kell mondanom, hogy jól megfért egymással a két történelem.
Soha nem kevertem össze a kettőt.
Az iskolában eszembe sem jutott, hogy a családi emlékezetben élő történelmet mondjam el, amikor feleltem. Ugyanakkor soha egyetlen másodpercig sem kételkedtem abban, hogy a múltbeli eseményekről az igazságot a nagyapámtól hallom. Ugyan ki mástól?!
Azt is tudtuk, hogy más családokban is volt egy hivatalos történelem, meg egy otthoni, családi történelem. A soha nem felejtő családi emlékezetet "pártunk és kormányunk" sehogy sem tudta kitörölni. Pedig igyekezett.
Nem tudom, hogy a még meg nem született unokáimnak majd ki, és mit fog tanítani a huszadik századról és jelen korunkról.
Azt viszont tudom,  hogy én ugyanúgy életben fogom tartani a családi emlékezetet, mint a nagyszüleim, hiszen enélkül egyszerűen gyökértelenek vagyunk. Ezeket a gyökereket pedig nem téphetjük el, mert nem áll módunkban újakat ereszteni.